| Megváltozott kutyavilág
Hol van a kutya természetes élettere?
A buddhista Kínában Fo oroszlánkutyáját a törvények ôreként tisztelték.
Nem véletlen, hogy e képzelt lény vonásai köszönnek vissza a pekingi palotakutyában, melyet tilos volt a császári palotán kívül tenyészteni.
Megváltozott a világ körülöttünk. Nem égnek már pásztortüzek, nem szól a vadászkürt, és motoros szán siklik a hófehér havon. Egykori nélkülözhetetlen segítôtársaink már csak a nevükben ôrzik hajdani foglalkozásukat. A foxhound már nem űzi a rókát, a rattler nem irt patkányt, a juhászkutya csak hírbôl ismeri a nyájat, s a bulldog sem csimpaszkodik roppant állkapcsával a bika lebernyeges nyakába. Milyen szerep jut nekik ma? És vajon a jövôben, még tovább változó életterünkben szükség lesz-e még legrégibb barátainkra?
A kutyafajtákat egykoron meghatározott céllal alakították ki elôdeink: mindegyiknek a saját feladatára kellett alkalmasnak lennie. Ez a feladat olykor könnyen körülírható, máskor – legalábbis napjaink embere számára – nehezen felfogható. A házôrzô, vadat hajtó vagy nyájat terelô eb létezésének célja ugyanakkor elanyagiasodott világunkban sem igényel magyarázatot, ugyanakkor mai fejjel nehezen érthetô, hogy mi volt a haszna például a kínai vagy tibeti paloták apró, „sárkányképű” kutyácskáinak. Pedig ott és akkor, abban a meghatározott közegben, ahol az emberek fejében a valóság összemosódott a képzelt lények birodalmával, nem működhetett volna a világ ilyen szerencsehozó vagy gonosz szellemeket távoltartó ebecskék nélkül. Talán az ô szerepükön keresztül érthetô meg leginkább, mi keresnivalója van a kutyának jelenkori és jövôbeni életünkben…
Bulldog a Hortobágyon?
Bár a hajdani kutyatenyésztôk tevékenységében is minden bizonnyal megjelentek a küllemi szempontok, ezek szerep minden kétséget kizáróan másodlagos volt a célszerűséget szolgáló tulajdonságok megtartásával szemben. A komondor szôre nem azért lett zsinóros, mert a pásztor ezt szépnek látta, hanem azért, mert ez a bunda remek védelmet nyújtott hideggel, tűzô nappal és farkasfogakkal szemben egyaránt. Autó, vasút, repülôgép híján az egyes tájak egymástól elszigeteltek voltak, így a különbözô népek ebfajtáit ritkábban érték idegenbôl érkezô genetikai behatások. A kutya éppoly jellegzetes része volt a tájnak, mint a népviselet vagy az épületek. Magától értetôdô volt, hogy Magyarországon kuvasz ôrzi a portát, Szlovákiában tátrai csuvacs, Lengyelhonban ovczarek podhalanski, Szerbiában sarplaninac, Észak-Olaszországban pedig maremma-abruzzói, és így tovább – a hasonló feladat miatt hasonló tulajdonságú, mégis különbözô fajták.
A változást az iparosodás és a vele együtt járó városiasodás hozta magával. A munkájukat vesztett – és valljuk be, emiatt olykor szó szerint a kipusztulás szélére sodródott – kutyafajtákat a tenyésztôk felkarolták, ám szelektálásuk terén egyre inkább a küllemi szempontok kerekedtek felül. Teret nyertek a külhoni fajták is: a hortobágyi juhásznak soha nem jutott volna eszébe puli helyett szibériai huskyt vagy angol bulldogot tartani, ám a kedvtelésbôl tartott kutyák esetében a fajtaválasztást nem a használhatóság befolyásolja, hanem az egyéni ízlés, nemegyszer éppen az egzotikum iránti vonzalom.
A civilizált ragadozó
Az eredeti életterükbôl kikerült ebekre ugyanakkor újfajta szelekciós nyomás nehezedett: észrevétlenül el kellett kezdeniük alkalmazkodni a városi körülményekhez. Sajátos módon ezek a körülmények olykor éppen ellentétes tulajdonságokat követeltek meg a kutyáktól, mint eredeti foglalkozásuk. Nemcsak külsôre változtak meg (hol van a nyáj mellett dolgozó collie a kiállításon felvezetett habos szôrű, éterien elegáns skót juhászkutyától?), hanem belülrôl is. A házat ôrzô ebnek a legkisebb neszre is reagálnia kell, ébernek, hangosnak és az idegenekkel szemben bizalmatlannak, olykor egyenesen támadónak kellett lennie. A zsúfolt utcán sétáló, társasházban lakó kutya ellenben „szűrni” kényszerül a zajokat, elengedni a füle mellett az érdekteleneket, ha mégoly hangosak is, a nyüzsgô embertömeggel szemben pedig közömbösen, toleráns módon kell viselkednie – meg kell barátkoznia a gondolattal, hogy aki ismeretlen, még nem biztos, hogy ellenség.
Kutyáink fényesen megállták ezt a próbát: megdöbbentô gyorsasággal alkalmazkodtak a megváltozott körülményekhez és követelményekhez. Kiválóan kiismerik magukat a betonrengetegben: olyan magabiztossággal közlekednek úton, járművön, lépcsôházban és lakásban, mintha csak ôk maguk találták volna ki az egészet. Nem is kellene csodálkoznunk ezen, hiszen az eltelt évezredek során számtalanszor adták bizonyítékát páratlan alkalmazkodóképességüknek, mely legfeljebb az emberéhez hasonlítható.
A kutya idôparadoxonja
Mai tudományos ismereteink hátterével a múltba tekintve kimondhatjuk, hogy az ember és a kutya – illetve ôse, a farkas – számára itt, Eurázsiában nem is létezett más út, mint szövetségre lépni egymással. A híres német farkaskutató és kinológus, Erik Zimen mutatott rá arra a tényre, hogy a vadonélô állatok közül a farkas életmódja, társas viselkedése állt legközelebb az ôsemberéhez. Hasonló létszámú és felépítésű falkákban, hasonló módszerrel vadásztak hasonló állatokra: ez túl sok volt ahhoz, hogy ne vegyenek egymásról tudomást. Vagy szövetkezniük kellett, vagy kiásni a csatabárdot. A farkasok egy része az elôbbit „választotta”, s kutyává válva meghódította a világot – más részük dacolva az emberrel, megmaradt farkasnak, s az eredményt tudjuk: ébredezô lelkiismeretünknek az utolsó pillanatban sikerült megmentenie európai népességüket a végsô kipusztulástól…
A farkas tehát kutyává vált, miközben mi emberré, s végigkísért minket azon a hosszú, kanyargós úton, amely a kôkorszak barlangjaitól a legújabb kori metropolisokig vezetett. Együtt változott a körülményekkel, mint ahogy mi is ezt tettük. Azt sem túlzás állítani, hogy többet változott, mint mi magunk. Hogy azért mégiscsak állat? Hogy végtére is ragadozó? Annyira az, amennyire mi majmok vagyunk. Biológiai adottságainak köszönhetô ez: annak, hogy szervezete gyorsabban égeti a gyertyát, mint a miénk. Az egyszerre világot látott embergyerek és kölyökkutya közül az utóbbi fogatlan aggastyán lesz, mire az elôbbi ivaréretté válik, s ez idô alatt generációk sora lát napvilágot. Ha nem években, hanem generációkban számolunk, a kutya domesztikációja valószínűleg régebben kezdôdött, mint a mi emberré válásunk…
Ôrködô kutyaszemek
Hogy való-e a kutya a városba? Ha az ember való, akkor a kutya is. Azok a cinikus kétkedôk (mellesleg a „cinikus” szó is a kutya görög nevébôl származik), akik rosszalló fejcsóválással állatkínzást emlegetnek, mondván: „szegény kutyát bezárni a négy fal közé, megfosztani a természetes életterétôl…”, valahogy mindig elfeledkeznek arról, hogy mi magunk is e négy fal között éljük le az életünket. Vagy az emberrel szemben megengedhetô az, amit a kutyával szemben tisztességtelennek tartunk? Embergyerekeknek szabad paneltengerben felnôniük, csak kutyáknak nem?
A kutya természetes élettere ott van, ahol az emberé: barlangban, faházban, fűviskóban, jégkunyhóban, vadászlakban, pásztorcserényben, tanyaházban, császári palotában, tengerjáró hajón és felhôkarcolóban – és majd egyszer talán űrbázisokon is, ha velünk együtt odaveti a sorsa. A kutya otthona az, ahol a gazdája van, az emberé pedig az, ahol a kutyája várja. Az ember új környezetében is igényli régi bajtársa közelségét: talán meglepô, de a nagyvárosok kutyasűrűsége nem tér el lényegesen a falvakétól. A zárt lakásajtó mögött ôrködô kutya jelentôsége ma már hatékonyabban védi gazdája vagyonát, mint a hagyományos házôrzô, hiszen az utóbbi a kerítésen át könnyen elnémítható. Néhány kiválasztott eb számára új munkalehetôséget is hozott az új élettér: modern „betyárok” ellen harcolnak vagy sérült embereknek kölcsönzik szemüket, fülüket, mancsukat. Legtöbbjüknek azonban nincs más feladata, mint az, hogy emlékeztessenek arra a festett falú barlangra, rég elhamvadt pásztortűzre – hogy hűséges, vigyázó kutyaszemeikkel megôrizzék bennünk az Embert. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
